Never heard that ridiculous word? Find a useful google-answer here:
http://answers.google.com/answers/threadview/id/13184.html
Csak érdekes, hogy ma blogbejegyzés írására szólítottak fel, holott már olyan jól elfelejtettem ezt a játékteret.
Sajnos nyilvánvaló, hogy ezt a felületet nem is használhatom, hiszen itt cirkalmas betűkkel ki van írva legfelülre, hogy énblog. Amit tőlem várnak, az pedig legkevésbé sem holmi befelé tekintgetés, inkább marketing (aminek még az akadémiai definícióját sem ismerem). Valaha volt fogalmam róla, mi is ez: ha jól emléxem, a közgazdaságtan tantárgy terén folytatott tanulmányok során kellett betanulni róla egy definíciót. (Arra biztosan emléxem, hogy mennyire utáltam ezeket a magolandó definíciókat.)
Másrészt ez a blog mindig is inkognitóban létezett, sose votl publikus, leginkább magánjellegű.
Ugyanakkor a térképekhez való vonzódásom is kifejezetten magánjellegű: éppenséggel abból az időből ered, amikor az unalmas definíciókat kellett bemagolni — többek között a marketingről mint tudományról.
Igen, a világtérkép alatt ültem mindvégig, emlékeim szerint a középiskola mind a négy éve alatt, konkrétan Afrika “árnyékában”. Jó kis szórakozás volt ez, mert nem zavartam senkit azzal, ha unalmamban a falra függesztett nagyvilágot bámultam, és feltűnő sem volt egyáltalán.
Kevésbé tölt el büszkeséggel az a tény, hogy egy éves tankönyvlecke-másoláson kívül egyéb földrajztudományi ismeretet nem oktattak nekünk abban az intézményben. (Mondjuk, ennél jobban frusztrál — azóta is — az a tény, hogy a biológia tantárgy egyenesen kimaradt a középiskolás éveimből: egyszerűen nem szerepelt az órarendben. Sehol.)
Nem szerettem már akkor sem frusztrációval élni, de még pár évnek el kellett telnie, míg megpróbálhattam feloldani ezt a feszültséget: hihetetlennek tűnik a mai szabad információ-áramlás ismeretében, de valós tapasztalatom, hogy akkoriban valaki sorsát teljesen meghatározta a középiskola: végtére is, ha valaki nem ismeri a középiskolás tananyagot a környezetismereti tárgyakból, akkor lehetetlen, hogy ezekből felvételizzen (azt hiszem, ez ma is így van), így aztán eldől, hogy milyen szakon tanulhat tovább, és végső soron eldől, hogy miben kezdhet dolgozni. Aztán pedig eldől, hogy hogyan folytathatja…
Legyen itt elég az a történethez, hogy valahogyan sikerült felkapaszkodnom egy kulturális és vizuális antropológia tanszék szekerére, ahol többek között topológiából is alkalmam nyílt vizsgázni. (Ez mindenki számára kötelező volt, nem biztos, hogy egyértelmű következményként kapcsolódik ide, hogy én később az egyik választható szigorlatnak is a kulturális ökológiát választottam.)
Ez a rövid ismertetés azonban még nem feltétlenül árulja el, vajon milyen személyes meggyőződés vezérel a térkép-imádatban.
Nos, épp tegnap kutakodtam kedvenc dobzenészem honlapjain, ahol is rátaláltam egy zseniális lengyel szobrász munkáira. Egyenként analizálni kezdtem a műveket, vajon melyik lenne az, amelyikkel együtt akarnék élni, illetve amelyikkel a legszívesebben együtt élnék a kollekció darabjai közül.
Nos, arra a megállapításra jutottam, hogy én továbbra is legszívesebben térképekkel demonstrálnám a realitáshoz és a világ megismeréséhez fűződő szimpátiámat: ha valaki meglátogat, a térképek láttán azonnal láthatná, miféle vendéglátóval van itt dolga. Mivel a lakás térképpel való díszítésében még elég kezdő vagyok, viszonylag szabadon szárnyalhat a fantáziám abban a tekintetben, hogy milyenek is lennének a falra kerülő térképek. Természetesen leginkább archaikusak, mert azok révén egyben tisztelgés fejezhető ki a régi idők kézzel dolgozó térképészei előtt, illetve egyben történeti tárgyú érdeklődést is sugallnak — másképpen fogalmazva: ilyen hangulatot visznek a helyiségbe.
Közben az is eszembe jutott, hogy talán a szülői házból hoztam ezt a szimpátiát. Nem, mintha kisgyermekkoromban ilyesmivel lett volna teleaggatva az összes fal, de határozottan emléxem rá, mennyit nézegettem anyukám iskolai atlaszát akkoriban (az a régtől használt atlasz volt talán az egyetlen térképünk: még kemény fedéllel készült, elragadó, élénk színei voltak, nem is hasonlított saját, újabb időkből való iskolai térképeimre).
Mivel nálunk vallásgyakorlás nem volt, a szüleim a tudományt helyezték figyelmünk előterébe: talán ennek köszönhetem ezt a belső késztetést, hogy lehetőleg racionális gondolkodóként mutatkozhassak be mások előtt.
Apropos, bemutatkozás: annak idején, az emlékezetes topográfia-vizsgán inkább az igazságosság iránti igénymet sikerült bemutatnom az oktatónknak: nem hagytam lepontozni a Kis-Szunda-szigetetket, ha egyszer biztosan tudtam, hogy ott vannak és nem máshol. (Szerencsére az oktató elég jóindulatú volt ahhoz, hogy legorombítás helyett őszintén megvallja bizonytalanságát, és azonnal utánanézett a kérdésnek: igazam lett, győztem, egy ponttal többet vihettem haza…) Kell-e említenem, hogy ez az egyik legszebb emlékem azokból az évekből? 
Később pedig még nehezebb lett közel kerülni hasonlóan érdekes kérdésekhez: hiszen sötét idők jöttek, amikor olyasmit műveletem, amihez semmi kedvem nem volt soha. Ekkor került a könyvespolcra — az első fizetéseim valamelyikéből, amikor még reméltem, hogy van a szörnyű szoftverhonosításból kiút — Menzies, aki, ha lehet, még behatóbban magyaráz a térképészetről, mint a mégoly kedves oktatók az egyetemen… De ez is inkább csak álom: a felét se foghatom fel annak, amit a szerző a térképkészítésről leírt. (Hogy a “tudósok” az egész könyvet és a szerző munkásságát megkérdőjelezik, az nem tartozik szorosan ide. Nekem tetszett a könyve.)
Még nem teljesen világos, hogyan lyukadunk ki ebből végre a mai feladatomhoz, ami marketing.
Szóval, megint egy lehúzós álláspályáztatásba futottam, abban az értelemben, hogy már a pályázat értékelése során ingyen dolgoztatnak azért, hogy közönségkommunikációs ötleteket közöljek, melyeket majd valószínűleg nélkülem fognak felhasználni.
Ez akár felháborító is lehetne.
Azonban mit érnék a felháborodással? Inkább azzal vígasztalom magamat, hogy legalább nem kerül semmibe, csupán játék: a remény játéka. Valójában persze dühít: hiszen évekig abból éltem, hogy fizettek nekem a leírt szavaimért.
Azt pedig végképp nem szeretném, hogy ráadásul e titkos kis blog inkognitójával kelljen fizetnem azért, hogy hagyom tisztességtelen kereskedők által kifosztani magamat. (Mindig utáltam a kereskedőket, leginkább védekezni próbálok ellenük.)
Tehát még előttem áll a feladat, hogy írjak is blogbejegyzést, de lehetőleg ne lehesen elérni belőle a többi lapot.
Tekintve, hogy már majd’ leragadnak szemeim, ezt a problémamegoldást szívesebben hagyom a hétvégére. (Pedig olyan kíváncsi vagyok: vajon működne az elkülönítés, ha itt új bejegyzés írása helyett az új oldal nyitását választanám? Ezt még ma szerettem volna tesztelni. De tényleg nagyon fáradt vagyok, ezért türelemre kell intenem magamat. Majd holnap szórakozok ezzel.)
Címkék: marketing, remény-játék, térképkedvelés, tisztességtelen
